Kihúzhatod-é a leviáthánt horoggal, leszoríthatod-é a nyelvét kötéllel?

Húzhatsz-é gúzst az orrába, az állát szigonynyal átfurhatod-é?

Vajjon járul-é elődbe sok könyörgéssel, avagy szól-é hozzád sima
beszédekkel?

Vajjon frigyet köt-é veled, hogy fogadd őt örökös szolgádul?

Játszhatol-é vele, miként egy madárral; gyermekeid kedvéért
megkötözheted-é?

Alkudozhatnak-é felette a társak, vagy a kalmárok közt feloszthatják-é
azt?

Tele rakhatod-é nyársakkal a bőrét, avagy szigonynyal a fejét?

Vesd rá a kezedet, de megemlékezzél, hogy a harczot nem ismételed.

Ímé, az ő reménykedése csalárd; puszta látása is halálra ijeszt!

Nincs oly merész, a ki őt felverje. Ki hát az, a ki velem szállna
szembe?

Ki adott nékem elébb, hogy azt visszafizessem? A mi az ég alatt van,
mind az enyém!

Nem hallgathatom el testének részeit, erejének mivoltát, alkotásának
szépségét.

Ki takarhatja fel ruhája felszínét; két sor foga közé kicsoda hatol be?

Ki nyitotta fel orczájának ajtait? Fogainak sorai körül rémület lakik!

Büszkesége a csatornás pajzsok, összetartva mintegy szorító pecséttel.

Egyik szorosan a másikhoz lapul, hogy közéje levegő sem megy.

Egyik a másikhoz tapad, egymást tartják, egymástól elszakadhatatlanok.

Tüsszentése fényt sugároz ki, és szemei, mint a hajnal szempillái.

A szájából szövétnekek jőnek ki, és tüzes szikrák omlanak ki.

Orrlyukaiból gőz lövel elő, mint a forró fazékból és üstből.

Lehellete meggyujtja a holt szenet, és szájából láng lövel elő.

Nyakszirtjén az erő tanyáz, előtte félelem ugrándozik.

Testének részei egymáshoz tapadtak; kemény önmagában és nem izeg-mozog.

Szíve kemény, mint a kő, oly kemény, mint az alsó malomkő.

Hogyha felkél, hősök is remegnek; ijedtökben veszteg állnak.

Ha éri is a fegyver, nem áll meg benne, legyen bár dárda, kopja vagy
kelevéz.

Annyiba veszi a vasat, mint a pozdorját, az aczélt, mint a korhadt fát.

A nyíl vesszője el nem űzi őt, a parittyakövek pozdorjává változnak
rajta.

Pozdorjának tartja a buzogányütést is, és kineveti a bárd suhogását.

Alatta éles cserepek vannak; mint szeges borona hentereg az iszap
felett.

Felkavarja a mély vizet, mint a fazekat, a tengert olyanná teszi, mint a
festékedény.

Maga után világos ösvényt hagy, azt hinné valaki, a tenger megőszült.

Nincs e földön hozzá hasonló, a mely úgy teremtetett, hogy ne rettegjen.

Lenéz minden nagy állatot, ő a király minden ragadozó felett.